A taláros testület a határozat indokolásából körültekintő vizsgálatot végzett, amelynek során szemügyre vette a jogtörténeti előzményeket, a hatályos eljárásjogi szabályozás megalkotásának jogalkotói szándékát, az ítélkező bíróságok gyakorlatát. A jogtörténeti előzményeket tekintve az Alkotmánybíróság megállapította, hogy
sem a hatályos szabályozás, sem annak előzményei nem zárták ki annak a lehetőségét, hogy a büntetőeljárásban a bíróság hivatalból végezzen bizonyítást.
Az Alkotmánybíróság felhívása nyomán az igazságügyi miniszter azt az álláspontját fejtette ki, hogy a nyomozói-vádlói és ítélkezési feladatok elkülönítése ugyan fontos szempont volt a 2018-ban hatályba lépett büntetőeljárási törvény megalkotása során, mindez azonban nem jelenti azt, hogy a bíróság szükség esetén hivatalból ne végezhetne bizonyítást. Ezt a törvényalkotói felfogást támasztja alá a jelenlegi bírói gyakorlat is. Az alkotmánybírósági eljárásban ugyanis a Kúria elnöke is kifejtette az álláspontját, amely szerint, ha az ügyész nem indítványozza, a bíróság a hatályos szabályozás értelmében sem köteles a vádat alátámasztó bizonyítási eszközök beszerzésére és megvizsgálására. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a bíróságnak ne lenne jogosultsága hivatalból rendelkezni bizonyítási eszköz beszerzése és megvizsgálása felől.
Vizsgálata során az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy a büntetőeljárási szabályozás kifogásolt része, vagyis hogy a bíróság hivatalból végezhet-e bizonyítást, elsősorban büntetőpolitikai döntéshozatal körébe tartozó és nem alkotmányossági kérdés. A hazai Alaptörvény ugyanis erre vonatkozó rendelkezéseket nem tartalmaz. A büntetőeljárás bizonyítási szabályainak a kialakítása az állami büntetőpolitika körébe, vagyis a jogalkotó döntéséhez tartozó kérdés. Másként fogalmazva, a jogalkotó feladata és egyúttal felelőssége, hogy a bizonyítás olyan rendszerét alakítsa ki, amely alkalmas az általa kitűzött büntetőpolitikai célok eléréséhez. Az Alkotmánybíróság a törvényszék indítványára reflektálva azt is kifejtette, hogy attól nem válik kiszámíthatatlanná az eljárás, ha a bíróságnak is lehetőségük van bizonyíték beszerzésére és megvizsgálására. A kifogásolt szabály alapján ugyanis alappal lehet számítani arra, hogy konkrét büntetőeljárásban a bíróság a bizonyítási eljárást vádlói vagy védői indítvány hiányában is alakítja. A bíróságnak ugyanis valósághű tényállás megállapítására kell törekednie. A valósághű tényállás felderítés egyfelől legitim indokot szolgáltat ahhoz, hogy a bíróság – akár a vádlói, akár a védői inaktivitást ellensúlyozva – indítvány nélkül szerezzen be és vizsgáljon meg bizonyítási eszközt, és azt felhasználja a tényállás megállapításához. Másfelől ugyanakkor a valósághű tényállás feltárásának követelménye korlátot is jelent, mert megszabja azt a célt és azokat a kereteket, amelyek között a bíróság hivatalból bizonyítást rendelhet el. A taláros testület nem értett egyet azzal a kifogással sem, amely szerint a bíróság hivatalból történő bizonyítása csorbítaná a pártatlanság érvényesülését. Indokaik szerint ugyanis a bizonyítás mindenképpen a vádban foglaltak megerősítését vagy cáfolatát szolgálja, és annak iránya, eredménye az elrendeléskor előre még nem látható.